Csillagok
2015.02.18 13:31
A csillag a csillagászat szaknyelvében olyan égitest, amely nukleáris energiát termel, így saját fénnyel rendelkezik, szemben a bolygókkal, amelyek központi csillaguk fényét verik vissza, és elenyésző saját sugárzást bocsátanak ki. A népnyelv régebben valamennyi égitest szinonimájaként használta a csillag szót (Esthajnalcsillag = Vénusz), a szócikk a továbbiakban a csillagászati értelemben vett jelentéséről szól.
Tartalomjegyzék [elrejtés]
1 Meghatározás
1.1 A csillag szó a magyar nyelvben
2 A csillagok állapothatározói
2.1 Fényesség
2.2 Luminozitás
2.3 Színképtípus
2.4 Hőmérséklet
2.5 Méret
2.6 Tömeg
2.7 Kémiai összetétel
3 Összefüggések az állapothatározók között
4 Helyváltoztatás
5 Távolság
6 Osztályozás
7 Energiatermelés
8 Csillagfejlődés
8.1 A csillagok születése
8.2 A csillagok halála
9 Csillagkatalógusok
10 Rekorder csillagok
11 Kapcsolódó szócikkek
12 További információk
12.1 Lábjegyzetek
Meghatározás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagokat villódzó, sziporkázó fénypontokként látjuk szabad szemmel. A nagy távolság miatt tűnnek pontszerűnek, még a legnagyobb földi távcsövekben is. A csillagok fényének ezt a szabálytalan pislákolását – a szcintillációjelenségét – a földi légkör áramlásai hozzák létre. (Gyakran, első ránézésre egyáltalán nem könnyű megállapítani, hogy az égen bolygót látunk-e vagy csillagot. Az amatőrcsillagászok egy jó módszere ennek megállapítására az, hogy ha egy csillag nem szcintillál, akkor feltehetően nem is csillag, hanem bolygó.)
A legközelebbi csillag a Nap, a következő legközelebbi a Proxima Centauri, amely 4,2 fényévre található, tehát a fény 4,2 év alatt ér ide onnan. Ha az egyik leggyorsabb vonattal, a francia TGV-vel utazhatnánk annak 574,8 km/h nagyságú rekordsebességével, akkor majdnem 8 millió évig tartana az odaút. Ez a távolság tipikus a galaxisunkban. Ennél sűrűbben helyezkednek el a galaxis és a gömbhalmazok középpontjában, és sokkal távolabb agalaktikus halóban, a galaxist körülvevő gömb alakú térrészben.
A csillagok mérete a kicsiny, nagyváros méretű neutroncsillagoktól (melyek tulajdonképpen már halott csillagok) az olyan szuperóriásokig terjed, mint a Sarkcsillag (Polaris), valamint az Orion csillagkép Betelgeuse nevű csillaga, melyek átmérője a Napénak nagyjából ezerszerese. A ma ismert legnagyobb csillag a VY Canis Majoris, amelynek sugara elérheti a Napénak 1420-szorosát. Sűrűsége viszont jóval kisebb, mint a Napé.
A csillag szó a magyar nyelvben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Érdemes megjegyezni, hogy a magyar nyelvben a csillag szó a 18. század végétől vált általánossá az eredeti, „húgy” szó helyett. A középkori magyar nyelv még kétféle megnevezést ismert „az éjszaka fénylő égitestre”: acsillag és a húgy szót. Nyelvi emlékeink őrzik a mai napig a csillagokba néző ember esetében a „húgybanéző” kifejezést, ugyanúgy, mint a kaszáscsillag esetében a „Kaszáshúgy”, a Göncölszekér esetében pedig a „Szekérhúgy” szavakat.[1] A legismertebb forrás a Károli Biblia 1590-ben megjelent bibliakiadása, melyben a „húgy” szó még egyértelműen csillag jelentéssel szerepel.
A húgy szót később felváltó csillag szavunk urál-kori, egy ősi hangfestő szóból származik, vagyis a források szerint a csillan és a csillog igékből ered. Míg korábban türk eredetűnek tartották, a nyelvkutatás ismeri, hogy egyik északi nyelvrokonunknál, a votjákoknál is felismerhető szóról beszélünk: čilal vagy šilal, jelentése: „ragyog”.
A csillagok állapothatározói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok fizikai tulajdonságait az ún. állapothatározókkal jellemezhetjük. A legfontosabb állapothatározók a következők: fényesség, felületi hőmérséklet, színkép, sugár, forgási periódus, kémiai összetétel, mágneses tér,tömeg. Ezen kívül szokás még a felületi gravitációs gyorsulást is az állapothatározók közé sorolni, ezek azonban a csillag tömege és sugara ismeretében könnyen kiszámíthatóak.
Fényesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Searchtool right.svg Bővebben: Égitestek fényessége
A csillagok látszólagos fényességének mértékegysége a magnitúdó. Minél fényesebb egy adott csillag, annál kisebb a magnitúdó értéke. A magnitúdó logaritmikus mértékegység: ha két csillag látszólagos fényessége között 1 magnitúdó különbség van, akkor az egyik csillag 2,512-szer fényesebb a másiknál.
A Nap látszólagos fényessége -26,86 magnitúdó. A Hold teliholdkor -12,6, a Vénusz -4,6, a Jupiter -2,94 magnitúdós fényességet érhet el. Az éjszakai égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz -1,45 magnitúdós. A leghalványabb, szabad szemmel tiszta időben még látható csillagok 6 magnitúdósak. Távcsővel halványabb objektumok is láthatók: minél nagyobb a műszer objektívjének átmérője, annál halványabb égitesteket láthatunk vele. A legnagyobb földi távcsövekkel 25 magnitúdós, a Hubble-űrtávcsővel 30 magnitúdós csillagok is észlelhetők.
A látszólagos fényesség nem utal a csillagok valódi fényességére. Egyes halvány csillagok látszó fényessége azért kicsi, mert nagyon távol vannak a Földtől. Ezért a csillagok valódi fényességét az abszolút fényesség adja meg, amely a csillag 10 parszek távolságból megfigyelhető látszólagos fényessége.
Luminozitás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok luminozitásán a másodpercenként kibocsátott sugárzás mennyiségét értjük. A csillagok energiáját a magban végbemenő termonukleáris reakciók hozzák létre. A luminozitás a csillag korától is függ. Az energiaelektromágneses sugárzás formájában szabadul fel, a röntgen sugaraktól a rádióhullámokig. Az ultraibolya sugárzást a földi légkör felfogja, amely nehezíti a luminozitás mérését a felszínről. Ezért ezeket közvetlenül a világűrből mérik, műholdak segítségével. Egyes csillagok luminozitása a Nap luminozitásának 500 - 500 000-szerese is lehet.
Színképtípus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A színképet spektroszkóppal lehet meghatározni. Ez felbontja a beérkező fényt egy színképi sávra, amelyen sötét, ún. Fraunhofer-vonalak jelennek meg. Ezeket az csillag atmoszférájában található alkotóelemek hozzák létre. Például a hidrogén sötét vörös vonalként jelenik meg. Egy csillag színképének vizsgálata minőségi (kvalitatív) elemzésen kívül mennyiségi (kvantitatív) elemzést is lehetővé tesz. Vagyis a légköri elemek által létrehozott színképvonalak alakja és elhelyezkedése a gáz hőmérsékletétől és nyomásától is függ. (Lásd még: Csillagászati színképelemzés)
A csillagokat színképük szerint csoportosíthatjuk, elsősorban a hőmérsékletük és az anyagösszetételük alapján. Az egyes csoportokat a következő betűkkel jelöljük: O, B, A, F, G, K, M, valamint a barna törpe altípusok jelei R, N és S. Itt az O-típus a legforróbb, az S-típus a leghidegebb csillagokra utal. Ezt a sorrendet segítő mondatokkalmnemonikokkal jegyezhetjük meg. Íme pár változat:
„Oly Barátságos A Fénylő Göncölszekér, Keresd Meg.”
„Orosz Barátom Azt Felelte, Gépek Készítenek Mindent [Rám Ne Számíts].”
„Oh, Be A Fine Girl, Kiss Me [Right Now Sweetheart].” (Annie Jump Cannon, 1863–1941)
Minden színképosztálynak 0-9-ig terjedő alosztálya van a felületi hőmérséklet csökkenő sorrendjében, kivétel az O-típus, ahol az osztályozás O5-tel kezdődik. A mi napunk G2 típusú, legtöbb értelemben átlagos csillagnak számít. A csillagokat a Hertzsprung-Russell diagramon [1] szokás ábrázolni, melynek a két tengelyén az abszolút fényesség és a hőmérséklet (szín) található. A legtöbb csillag, a Napunk is, egy sávban helyezkedik el, ez afősorozat. Ezeknek a csillagoknak az energiatermelésében a proton-proton ciklus dominál, ami során hidrogén alakul át héliummá.
Hőmérséklet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A hőmérséklet a csillag magjától a légköréig változik. Például a Nap magjában eléri a 15 millió °C-ot, míg a légkör effektív felszíni hőmérséklete csak 5785°K. A csillagászok a légkör effektív hőmérsékletét a színkép és a fekete test (minden sugárzást elnyelő test, amely csak elméletileg létezik) összehasonlításával mérik.
Méret[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Meg lehet mérni az óriás és szuperóriás csillagok szögátmérőjét egy Michelson-interferométernek nevezett műszerrel. Ez az ívpercekben és ívmásodpercekben mért szögátmérő a távolsággal arányban megadja a csillag lineáris átmérőjét. Az Arcturus (az égbolt negyedik legfényesebb csillaga) átmérője a Nap átmérőjének 23-szorosa (a Nap átmérője 1,39 x 106 km). Az Orion csillagképben lévő Betelgeuse a legnagyobb méretű csillagok egyike, átmérője 1000-szerese a Napénak. Más módszerek is vannak a méretek meghatározására (kisugárzott energia vagy a fedési kettősök fogyatkozásai alapján).
Tömeg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A tömeg az egyik legfontosabb állapothatározó. Értéke 0,07 és 100[2] naptömeg között változhat. Alsó határát a stabil hidrogénfúzió elindításához szükséges maghőmérséklet jelöli ki, az ennél könnyebb égitestek a barna törpék, melyek magjában csak a deutérium fúziója indul be, ami hamar el is fogy. Felső határa az úgynevezett Eddington-határ, az ennél nehezebb csillagok olyan intenzív sugárzást bocsátanának ki, hogy a sugárnyomás lefújná a csillag külső rétegeit (így megkönnyítve).
Egy csillag gravitációs ereje főleg a tömegétől függ. A kettőscsillagok esetében a tömeget az egymástól való távolságuk és keringési idejük alapján lehet meghatározni. A pálya a tömegvonzástól függ, a tömegvonzás pedig a tömegtől és a távolságtól. A tömeg-luminozitás összefüggés alapján is meghatározhatjuk egy csillag tömegét. A tömeg és a luminozitás egyenes arányban nő.
Minél nagyobb egy csillag tömege, annál gyorsabb ütemben alakítja át az anyagot energiává. Ennek következtében a nagy tömegű csillagok élettartama rövidebb, mint a kisebb tömegűeké. A csillagok - a fősorozaton való tartózkodásuk során - a hélium és hidrogén magjukban végbemenő fúzióból nyerik az energiát. Ez a folyamat a csillag tömegétől függően rövidebb vagy hosszabb. Egy naptömegű csillag élettartama 10 milliárd év, egy három naptömegű csillagé 500 millió év, egy 30 naptömegű csillagé már csak 6 millió év.[3]
Kémiai összetétel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Habár a csillagok nagyrészt hidrogént és héliumot tartalmaznak, kémiai összetételük eléggé különbözik. Például nemrég határozták meg, hogy a fiatal csillagok kisebb arányban tartalmaznak fémeket, mint az idősebbek.[forrás?]Ennek az a magyarázata, hogy a vörös óriások már elégették a bennük lévő hidrogént, bennük a hélium és a nehezebb elemek fúziója zajlik.
Összefüggések az állapothatározók között[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Egyértelmű összefüggés áll fenn a csillagok R sugara, L fényessége és Teff effektív hőmérséklete között:
L = 4 \pi R^2 \sigma T_{e}^4
Tapasztalati összefüggés áll fenn a csillagok tömege és abszolút fényessége között. E két állapotjelző egyidejű pontos meghatározása csak a közeli vizuális (távcsővel felbontható) kettősök és a fedési kettősök esetében lehetséges; megbízható tömegértékeink csak néhány tucat csillagra vannak. E csillagok többségének távolsága ismert, így a fenti képlet alapján kiszámítható az abszolút fényességük. A tömeg és a luminozitás között a fősorozati csillagoknál durván az alábbi összefüggés áll fenn:
L \approx M^{3,5}
Helyváltoztatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Searchtool right.svg Bővebben: Sajátmozgás
A csillagok szabad szemmel nézve mozdulatlannak tűnnek, valójában azonban mozognak a térben. A térbeli elmozdulás látóirányunkra merőleges vetületét nevezzük a csillagok sajátmozgásának. A legnagyobb sajátmozgással a Barnard-csillag (Nyílcsillag) rendelkezik. A színkép tanulmányozásával meg lehet határozni a csillagok látóirányú mozgási sebességét. Ha a csillag távolságát is ismerjük, akkor a fentiekből kiszámítható a csillag valós térbeli mozgása.
A közeli csillagok tanulmányozásával a csillagászok megállapították, hogy ezek egymáshoz viszonyítva különböző pályán mozognak kb. 24 km/s sebességgel. A Nap 26 km/s sebességgel halad a Herkules csillagkép irányába.
Távolság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok távolságát különböző módszerekkel lehet meghatározni. A hatalmas értékek miatt nem kilométerben vagy csillagászati egységben, hanem fényévben vagy parszekben mérjük. A Naprendszerhez legközelebbi csillag a 4,22 fényév távolságra lévő Proxima Centauri.
A legegyszerűbb módszer szerint, ha meghatározzuk a Földhöz elég közel elhelyezkedő csillag pontos helyzetét hat hónapos különbséggel (két periódusban, amikor a Föld ellentétes irányban helyezkedik el a Naptól), akkor észrevehetjük, hogy a két helyzet nem egyezik. Ismerve a földi pálya átmérőjét (~300 millió km), ki tudjuk számítani azt a szöget, amellyel a csillag elmozdult az égbolton. Az elmozdulás fordítottan arányos a távolsággal. Ezt a módszert parallaxis-módszernek nevezzük. Csak a közeli csillagoknál alkalmazható. A távolabbi csillagok elmozdulási szöge túl kicsi.
Osztályozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Abszolút fényességük, hőmérsékletük, színképük és más állapothatározók szerint a csillagok lehetnek:
átlagos csillagok (fősorozatbeli csillagok)
vörös törpék
barna törpék (legkisebb tömegű csillagok, amelyek magjában még beindulhat a fúziós reakció)
szubtörpék
óriáscsillagok
vörös óriások (végső fázis a csillagok életében)
maradvány csillagok
fehér törpék
fekete törpék (kialudt fehér törpék)
neutroncsillagok
pulzárok (periodikus rádiójeleket küldenek az űrbe)
magnetárok (erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillagok)
kvarkcsillagok (egymáshoz préselt kvarkokból állnak)
fekete lyukak (erős gravitációs térrel rendelkező maradvány csillagok)
Kémiai összetételük és a galaxisban elfoglalt helyzetük szerint a csillagok különböző populációkhoz tartoznak.
Kísérőik alapján a csillagok lehetnek:
kettőscsillagok
optikai kettőscsillagok (közel azonos látóirányba esnek, valójában a tér mélységében egymástól tetszőleges távolságban lehetnek)
fizikai kettőscsillagok
spektroszkópiai kettőscsillagok (színképvonalak eltolódásából lehet rájuk következtetni)
fedési kettőscsillagok (egymást periodikusan eltakaró csillagok)
többes rendszerek
bolygórendszerek
Fényességük szerint a csillagok lehetnek
állandó fényességű csillagok (az egyre érzékenyebb fényességmérési módszerek alkalmazásával elterjedt a mondás: nincsenek állandó fényű csillagok, csak a fényváltozásuk nagysága még nem meghatározott)
változócsillagok (periodikus vagy nem periodikus változásokkal): cefeidák, novák, szupernóvák stb.
Energiatermelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok legfontosabb energiaforrása a magban zajló termonukleáris reakció. Az energia az atommagok fúziójából szabadul fel, több millió kelvinen. Ilyen magas hőmérsékleten az elektronok leválnak az atomokról, és plazmajön létre. Az atommagok ütközése termonukleáris reakciókat eredményez. A fúzió többféleképpen is végbemehet, összességében három fő folyamatot különböztetünk meg. Az egyik a proton-proton ciklus, ami során protonokból héliummagok keletkeznek. A Naphoz hasonló (viszonylag) kis tömegű fősorozatbeli csillagok energiatermelésében ez a folyamat dominál. Nagy tömegű forró csillagok energiatermelésében a CNO-ciklus (más néven Bethe-Weizsacker-folyamat) játszik fontos szerepet. Ennél is magasabb hőmérsékleten megy végbe a három alfa-ciklus (Salpeter-reakció).
Csillagfejlődés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok születése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A csillagok születése több millió éves folyamat, és több szakaszból áll: egy molekuláris felhő belsejében csomósodások vagy globulák jönnek létre, ezekből előbb protocsillagok, majd csillagok lesznek.
A világűrben hatalmas por- és gázfelhők vannak. A molekuláris felhőkben az anyag sűrűbb és koncentráltabb. Ezek több tíz fényév átmérőjűek lehetnek, a bennük lévő anyag még nagyon hideg. Azért nevezzük molekuláris felhőknek, mert a benne található gázok molekulák formájában vannak jelen. Minden ilyen molekuláris felhő gyenge egyensúlyban van. Külső hatás következtében ez az egyensúly felborul. Ekkor a felhő egy része saját tömegétől összeroskad és az anyag elkezd összehúzódni. A felhő kisebb anyagcsomókra oszlik.
A molekuláris felhőkből kiváló anyagcsomókból globulák jönnek létre. Ezeknek mérete a Naprendszerével egyenlő, tömegük 200 naptömeg. Még nagyon hideg és sötét objektumok. Lassan egyre sűrűbbek és forróbbak lesznek, majd létrejönnek belőlük a protocsillagok. Ezek már sugározni kezdenek. A protocsillagok anyaga tovább sűrűsödik, fényük változó. Gyors gázkilövellések indulnak a pólusok felé. Amikor a magban a hőmérséklet eléri a 10 millió fokot beindulnak a nukleáris reakciók. A protocsillag átalakulásának ideje a tömegétől függ (30 millió év egy Naphoz hasonló csillagnál és 300 ezer év egy 30 naptömegű csillagnál).
A csillagok halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Pulzár a Rák-ködben (Chandra-űrtávcső)
Amikor a csillag elhasználta a belsejében lévő hidrogént, elkezd összehúzódni és egyre forróbb lesz. A hidrogén még nagy mennyiségben fordul elő a felszín közelében és itt is beindul a fúzió. Ezután a csillag kitágul és színe vörössé válik, vörös óriás lesz. Átmérője 10-100 napátmérő is lehet. A magban újabb nukleáris reakciók indulnak be: a hélium fúziójából szén keletkezik. A csillag atmoszférája kidobódik az űrbe, táguló gázgömböt, planetáris ködöt hozva létre. Amikor a hélium elfogy, a csillag újra összehúzódik.
Ha a csillag tömege nem elég nagy, belsejében már nem lesz akkora hőmérséklet, hogy újabb reakciók induljanak be és fehér törpévé válik. A fehér törpe egy nagyjából földméretű, naptömegű csillag. Stabilitását már nem a magfúzió, hanem a belsejében kialakult elfajult elektrongáz nyomása biztosítja, egyensúlyt teremtve a gravitáció összehúzó erejével. A fehér törpék hőmérséklete és fényessége évmilliárdok alatt fokozatosan csökken és csak egy fekete törpe marad hátra.
Nagy tömegű csillagoknál a hélium elhasználása után a fúzió egyre nagyobb atomtömegű elemekkel folytatódik, egészen a vasig. A fúzió azért áll le a vasnál, mert az ennél nagyobb rendszámú elemek keletkezése már nem energianyereséges. Szuperóriás csillagok jönnek létre, melyeknek átmérője 1000 napátmérő is lehet. Belsejük különböző kémiai összetételű rétegekből áll, amelyek a felszínhez közeledve egyre hidegebbek és ritkábbak. Hirtelen felrobbannak és az anyaguk szétszóródik az űrben. Ezeket nevezzük szupernóváknak. A szupernóvák fényessége rövid ideig a Napnál 10 milliárdszor nagyobb. A robbanás után visszamaradó mag, a tömegétől függően neutroncsillagvagy fekete lyuk lesz.
Csillagkatalógusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Típusai:
átvizsgáló vagy áttekintő katalógusok (Durchmusterungok) sok csillag közelítő hely- és fényességadatait tartalmazzák
pozíciós katalógusok
fundamentális katalógusok (ezek tartalmazzák a legpontosabb pozícióadatokat)
standardcsillag-katalógusok
fényességkatalógusok
sajátmozgás-katalógusok
radiális sebesség katalógusok
kettőscsillag-katalógusok
változócsillag-katalógusok
parallaxis-katalógusok
színképkatalógusok
Híres katalógusok:
Bonner átvizsgáló katalógus (Bonner Durchmusterung – BD)
Cordoba átvizsgáló katalógus (Cordoba Durchmusterung – CD)
Astronomische Gesellschaft Sonnenkatalog
AGK3 1963-ban elkészült katalógus, 21499 ún. alapcsillag pozícióadatait tartalmazza
5268 standardcsillag katalógusa (Catalogue of 5268 Standard Star – N30) H. R. Morgan adta ki Washingtonban
Harvard fotografikus fotometria (Harvard Photographic Photometrie – HPP)
Göttingen Aktinometrie (GA)
Rekorder csillagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Az ismert csillagok között rekorderek:
Legnagyobb méretű: VY Canis Majoris, átmérője 1420-szorosa a Napunk átmérőjének.
Legnagyobb tömegűek: η Carinae és a Pisztoly-csillag 100-150 naptömegűek, utóbbi 1-3 millió éves, akkor tömege a Napénak 200-szorosa volt, 1-3 millió év múlva szupernóva lesz.