Egyébb látnivalók is akadnak vajon

Az Oort-felhő

   A Naprendszer külső részén milliárdnyi vagy akár ezer milliárdnyi üstökösmag lehet. Az 1950-es évek elején Jan Oort csillagász feltételezte létüket az alapján, hogy a Nap közelébe kerülő üstökösök nagyobb része hatalmas, elnyúlt pályán kering, melynek naptávolpontja 1-2 fényévre (60-120 ezer CsE) van. Az Oort-felhő objektumait nem látjuk, hiszen néhány km-es égitestekről van szó. Csillagfedéseik valószínűsége is nagyon csekély.
    Az elképzelések szerint van egy belső, korong alakú, és egy külső, gömbszimmetrikus Oort-felhő.
    A Nap galaktikus keringése során folyamatosan cserélődik csillag-szomszédsága. Előfordul, hogy egy csillag a Naprendszerhez igen közel haladhat el. Ilyenkor az Oort-felhő objektumaitgravitációja által megzavarhatja, pályájukat megváltoztathatja, így azok a Naprendszer belseje felé vehetik útjukat. A számítások szerint erre a múltban és a jövőben is számos példa volt, ill. lesz. A Gliese 710 vörös törpe csillag 1,36 millió év múlva belép az Oort-felhőbe, megnöveli a bolygók felé induló üstökösök számát. A számítógépes szimulációk szerint a Gliese 710 az Oort-felhő 2,4 millió (!) üstökösmagjának mozgását fogja megzavarni, pályájukat módosítani úgy, hogy keresztezhetik a Föld pályáját, akár ütközhetnek is bolygónkkal. Ugyanakkor ez az üstökös-zápor 2 millió évig tart, így évente csak átlagosan 1 üstökös jön a Föld közelébe. Ez a mostani megfigyelt átlag évi 2 új hosszúperiódusú üstökösnek a fele, ezért a becsapódási valószínűség alig lesz nagyobb a jelenleginél. 
    Jelenleg a Proxima Centauri vörös törpe csillag van legközelebb a Naphoz. A Proxima valószínűleg az a Centauri A/B kettős rendszer - tőle távol eső - harmadik komponense. 26 700 év múlva a Proxima 0,954 pc távolságra lesz (látóirányú, radiális sebessége -21,7 km/s), az a Centauri A/B pedig 27 800 év múlva 0,974 pc-re közelíti meg Napunkat. A most 6 fényévre lévő vörös törpe Barnard-csillag 9700 év múlva 3,73 fényévre (1,143 pc) lesz tőlünk.
A feltételezett Nemezis

    

A feltételezett Nemezis

    A földi élővilágban számos kihalás történt a múltban. Ilyenkor a fajok jelentős része eltűnt. A kihalások között eltelt idő általában 26-30 millió év, azaz felfedezhető egy periodicitás, bár nagyon bizonytalanul. Ennek magyarázatára az 1980-as évek elején született egy elmélet, miszerint a Napnak van egy távoli kísérője, amely éppen ilyen periódussal kering a Naprendszer tömegközéppontja körül. Amikor legközelebb van a Naphoz, akkor azOort-felhőben lévő üstökösmagok mozgását megzavarja, így azok egy része elindul a rendszer belső része felé, és a bolygókkal, a Földdel is ütközhet, aminek következtében bolygónkon olyan éghajlatváltozás jöhet létre, ami az élőlények nagy részének pusztulásához vezet. A nagyon lapult pályájának fél nagytengelye 90000-95000 csillagászati egység lehet, napközelben kb. 25000 csillagászati egységre közelítheti meg a bolygórendszert.

A Napot körülvevő Oort-felhő a feltételezések szerint egy kb. 100000 csillagászati egység sugarú, nagyjából gömb alakú része a Naprendszernek, amely rengeteg (akár 10¹¹ ) üstökösmagot tartalmaz, tömege összesen legfeljebb néhányszor tíz földtömeg. Ezeket az égitesteket nem látjuk, a felhő létére az óriási, elnyúlt pályán keringő hosszú periódusú üstökösök megfigyelt nagy száma alapján következtethetünk.

    A Nap feltételezett kísérőjét el is nevezték Nemezisnek (aki a mitológiában az istenek ítéletvégrehajtója volt). Erről az elméletről magyar nyelven is megjelent egy érdekes könyv (Goldsmith, Donald: Nemezis - A halálcsillag, Háttér Kiadó 1990). Az égitestet eddig még nem fedezték fel, létezése nem bizonyított. 
    Régóta tanakodnak arról, vajon milyen objektum lehet a Nemezis. A közelmúltban kiszámolták, hogy a Nemezis különböző távolságok esetén milyen tömegű lehet, és akkor milyen látszó fényességű a látható és az infravörös tartományban. A csillagkatalógusokkal való összevetés alapján azt találták, hogy a Nemezis nem lehet 44 Jupiter-tömegnél nagyobb tömegű. Ha létezik ez az égitest, akkor valószínűleg egy barna törpe típusú objekum, vagy egy kidobódott óriásbolygó. Még az infravörös tartományban működő űrtávcsöveknek is kihívás a felfedezése. Sajnos az égi pozíciója sem ismert, és ha most éppen naptávolban van, akkor a térbeli mozgása is nagyon lassú, így a sajátmozgása sem árulhatja el létezését.

    Újabb dinamikai és statisztikai elemzések alapján egyes kutatók szerint az Oort-felhő külső részéből származó üstökösök pályáinak vizsgálata valóban azt jelzi, hogy a Napnak lehet egy olyan kísérője, ami az Oort-felhő belső részén kering csillagunk körül, tömege pedig a Jupiterének néhányszorosa. A hipotetikus bolygónak a Tyche (Tyche a szerencse és a véletlen görög istenasszonya, római megfelelője Fortuna, Nemezis nővére) nevet adták. Infravörös űrtávcsövek felvételein keresik a csillagokhoz képest elmozduló ilyen objektumot, de még nem találtak rá (ha egyáltalán létezik).

    A második kisbolygóöv első objektumait csak 1992-ben fedezték fel, bár létezésüket már az 1950-es évek elején feltételezték csillagászok (Kuiper és Edgeworth). Ez az övezet a Neptunusz térségében kezdődik, 30-55 CsE között található a legtöbb jeges kisbolygó, de előfordulnak több száz CsE távolságban is (elnyúlt, nagy pályán keringő, ún. kiszórt objektumok). A többség pályasíkja nem tér el nagyon a bolygókétól, egy úszógumi alakú térrészben találhatók.
Kuiper-övbeli objektumok (KBO) mellett Neptunuszon túli objektumoknak (TNO) is hívják őket. 
    Jelenleg még csak a közelebbi és legnagyobb tagjait ismerjük (2010 végén kb. 1200-at), azonban már most biztos, hogy a Kuiper-övnek nevezett térségben sokkal több anyag van, mint a fő kisbolygóövben. Számos 1000 km-nél is nagyobb égitestet találtak már itt, amelyek néha a 10. bolygó felfedezéseként jelennek meg a sajtóban, ám ezek a hírek tévesek, hiszen "csak" a Kuiper-öv tagjai. 
    A kisbolygókat főleg úgy lehet kimutatni, hogy lassan elmozdulnak a csillagokhoz képest, ami egy felvételsorozaton észrevehető. Több éjszakai megfigyelés, pozíciómérés alapján meghatározható a pályájuk (pl. Quaoar), így a tőlünk való távolságuk is. A mért látszó fényesség és a pálya alapján ismert távolság, valamint egy becsült fényvisszaverő képesség (albedó) alapján már a méretükre következtethetünk. Így a méret meghatározása bizonytalan, mivel az albedó ismeretlen. Ugyanannyi napfényt verhet vissza, ugyanolyan fényesnek látszhat egy nagy sötétszürke, mint egy kicsi hófehér. Valódi méretet akkor lehet meghatározni, ha a kisbolygó elfed egy csillagot, és ezt több földrajzi helyről is megfigyelik.
    A Tombaugh által 1930-ban felfedezett Plútó is ebbe az övezetbe tartozik, annak egyik legnagyobb tagja. 2003-ban találták meg az Eris (2003UB313) kisbolygót, amelybiztosan kicsit nagyobb a Plútónál, így joggal a bolygók közé kerülhetett volna. A Nemzetközi Csillagászati Unió 2006-os döntése értelmében a Plútó kikerült a bolygók sorából, a "törpebolygó" kategóriába tartozik. 

    A Kuiper-öv tagjairól rendkívül keveset tudunk. Pályájuk és a róluk érkező fény színe, esetleg a forgásuk miatt fellépő fényességváltozás periódusa mérhető. Egyedül a Plútó felszínén sikerült valamilyen alakzatokat kimutatni. A Hubble-űrtávcsővel és a legmodernebb földfelszíni távcsövekkel ma már lehet látni néhány részletet a Plútó felszínén. További lehetőséget kínált a Plútó 1978-ban felfedezett holdja, a Charon, amely az 1990-es években számtalanszor áthaladt bolygója előtt. A fedések során lecsökkent a Plútó fénye, a fényességváltozás modellezése alapján pedig lehetőség nyílt a bolygó felszínének gyenge felbontású feltérképezésére. A számítások szerint mindkét égitest jégből áll, a színképekben Plútó felszínén metán, nitrogén és szén-monoxid nyomaira leltek, míg a Charon felszínén vízjég található. Szuperkötött a forgásuk, ahogy 6,5 naponként megkerülik egymást, mindig ugyanazt az oldalukat fordítják egymás felé. A Plútónak még két kis holdját fedezték fel 2005-ben. A nagyobbKuiper-objektumok többségének van holdja.
    Különleges eset a Sedna felfedezése, ugyanis rendkívül nagy, lapult pályán kering. Színképe alapján meglepően vörös lehet a színe.
    A NASA 2006 elején indított New Horizons nevű szondája 2015-ben ér oda a Plútóhoz, majd remélhetőleg más Kuiper-objektumokról is készít közelképeket.