Galaxisok

2015.02.24 13:52

Galaxis

 

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 
 
 
Az NGC 253 küllős spirálgalaxis képe, a Sculptor(szobrász) csillagképben. Korongjára ferdén látunk rá
 
A Messier 104, a Sombrero-galaxis. Aspirálgalaxisra az éléről látunk rá. A kép közepén végigfutó fekete sáv a galaxis korongjának síkjában összpontosuló csillagközi por, mely a látható fénytelnyeli. Nagyon jól látható, halvány derengésként a korong alatt és felett, a galaxis gömb alakú halója
 
Ütköző spirálgalaxisok: NGC 2207 és IC 2163
 
A Messier 101 lapjáról látszó spirálgalaxis
 
Lord Rosse angol csillagász vázlata az Örvény-ködről (1845)
 
William Herschel galaxismodellje
 
A Messier 64, a Feketeszem-galaxis. A galaxis felénk eső oldalán a spirálkarokban lévő sötétcsillagközi por eltakarja magukat a spirálkarokat és a galaxismag egy részét
 
Az Arp 148 kölcsönható galaxispár (Mayall objektuma)
 
Az NGC 4676, az Egér-galaxisok a Coma Berenices-ben: két ütköző spirálgalaxis, melyeket eltorzított az árapály-hatás. Az egér „farka” az egyik galaxis nagyon megnyúlt spirálkarja, árapály-csóva
 
A Csáp-galaxisok (NGC 4038-NGC 4039), két ütköző csillagvihar-galaxis. A galaxisok középpontjában viharos csillagkeletkezés zajlik. AHubble űrtávcső felvétele, a látható fénytartományában
 
Tipikus galaxis forgási görbéje: az A görbe jelöli az előrejelzett sebességet, eszerint a galaxisok külső csillagai nagyon lassan keringenek a középpont körül. A B görbe jelöli a megfigyelt értéket.
 
Spirális- és elliptikus galaxisok az univerzumfejlődésének különböző időszakaiban
 
A Hubble űrtávcső hosszú expozíciós idővel készült képe igen távoli galaxisokról (Hubble Ultra Deep Field, azaz Hubble nagyon mély látómező)
 
Hoag galaxisa, gyűrűs galaxis
 
A Messier 87 elliptikus rádiógalaxis és a magjából kiinduló relativisztikus jet
 
A Circinus-galaxis, Seyfert-galaxis
 
Az Abell S0740 galaxishalmaz központi vidéke, azESO 325-G004 óriás elliptikus cD galaxissal
 
A Messier 51 spirálgalaxis (az Örvény-köd) aVadászebek csillagképben. Lapjáról látunk rá, az egyik spirálkar végén látható legnagyobb kísérőgalaxisa az NGC 5195 törpegalaxis
 
A Messier 82 szabálytalan galaxis [9]
 
A Messier 110 elliptikus galaxis, az Androméda-köd egyik kísérője
 
Az NGC 1300 küllős spirálgalaxis
 
A galaxisok Hubble-féle osztályozása. Jobbra fent a közönséges spirálisok, lent a küllős spirálisok, balra az elliptikusok láthatók
Az NGC 253 küllős spirálgalaxis képe, a Sculptor(szobrász) csillagképben. Korongjára ferdén látunk rá
 
 
A Messier 104, a Sombrero-galaxis. Aspirálgalaxisra az éléről látunk rá. A kép közepén végigfutó fekete sáv a galaxis korongjának síkjában összpontosuló csillagközi por, mely a látható fénytelnyeli. Nagyon jól látható, halvány derengésként a korong alatt és felett, a galaxis gömb alakú halója
 
 
Ütköző spirálgalaxisok: NGC 2207 és IC 2163
 
 
A Messier 101 lapjáról látszó spirálgalaxis
A galaxisok égitestek: csillagok, csillagközi gázok, por és a láthatatlan sötét anyag nagy kiterjedésű, gravitációsan kötött rendszerei.[1][2] Egy tipikus galaxisban tízmillió és ezermilliárd (107 – 1012) közötti számú csillag található[3][4], és mind azonos középpont körül kering. A magányos csillagokon kívül egy galaxisban rengeteg több csillagot tartalmazó rendszer, nyílthalmaz, gömbhalmaz és köd található. A legtöbb galaxis átmérője több ezertől több százezer fényévig terjed és a galaxisok között több millió fényév távolság a jellemző. A közöttük lévő űr nagyon jó vákuumnak tekinthető kevesebb mint köbméterenkénti egy atommal. Feltehetően több mint százmilliárd (1011) galaxis van aVilágegyetem belátható részében.[5]
A galaxis szó a Tejútrendszer görög nevéből (Γαλαξίας) származik (a görög γάλα, gala szó jelentése tej), a monda szerint ugyanis a Tejút a Herkulest szoptató Héra istennő szétfröccsent teje. Az extragalaxis az összes, a Tejútrendszerünkön kívüli galaxis általános neve.
Az elméletek szerint a galaxisok tömegének 90%-át sötét anyag teszi ki, azonban ennek a tömegkomponensnek a természetét még nem ismerjük. A megfigyelési adatokból arra következtetnek, hogy számos galaxis középpontjában szupermasszív fekete lyuk található, bár ez nem igaz minden esetben, mert ha a galaxis középpontjában két fekete lyuk összeolvad (például egy másik galaxissal való ütközés következtében), akkor a keletkező új fekete lyuk gravitációs hullámok kibocsátása után kirepülhet a galaxisból, örökre elhagyva azt.[6][7]
A mi galaxisunk, a Tejútrendszer (sokszor csak Galaktika) küllős spirálgalaxis, a Lokális Galaxiscsoport egyik nagy galaxisa (a másik az Androméda-galaxis, mellyel néhány milliárd év múlva összeütközik), amelynek az átmérője 30 kiloparszek (100 000 fényév) és körülbelül 300 milliárd csillagot tartalmaz, a tömege egytrilliószor annyi, mint a Naptömege.
 
 
A galaxisok kutatásának története
 
 
Lord Rosse angol csillagász vázlata az Örvény-ködről (1845)
 
 
William Herschel galaxismodellje
1610-ben Galileo Galilei távcsővel tanulmányozta azt a fényes csíkot az égen, amit Tejútként ismertek és felfedezte, hogy rengeteg halvány csillagból áll. 1755-ben egy tanulmányában Immanuel Kant helyesen feltételezte, hogy a galaxis egy forgó test lehet, amelyet rengeteg csillag alkot, és ezeket a csillagokat valamiféle vonzóerő tartja össze (a Naprendszerben tapasztalthoz hasonló, csak ennél sokkal erősebb). Az ezáltal létrejött csillagokból álló lemez egy csíkként látszik, ha mi is benne vagyunk.
A 18. század végén Charles Messier kiadott egy katalógust a 109 legfényesebb ködről és csillaghalmazról, amelyet később követett egy 5000 objektumból álló katalógus (William Herschel összeállításában). 1845-ben William Parsons egy olyan távcsövet épített, amely különbséget tudott tenni az elliptikus és spirális ködök között. Egy jó ideig a ködöket nem ismerték el galaxisként, amíg Edwin Hubble az 1920-as évek elején be nem bizonyította, hogy az egyik legközelebbi galaxis, az Androméda-köd csillagokból áll, sőt, a benne lévő cefeida változócsillagok segítségével sikerült meghatároznia távolságát is. 1936-ban egy olyan osztályozási rendszert állított fel a galaxisokra, amelyet ma is használnak.
Az első próbálkozás, amely arra irányult, hogy leírja a Tejút formáját és a Nap helyzetét a galaxisunkban, William Herschel által történt. 1785-ben figyelmesen megszámolta a csillagokat az égbolt különböző részein. Jacobus Kapteyn finomított módszert használva 1920-ban egy elliptikus galaxis képét rajzolta meg, amelynek az átmérője körülbelül 15 kiloparszek volt. Csak 1930-ban sikerült Robert Julius Trumplernek megrajzolnia azt a képet róla, amit ma is ismerünk.
1944-ben Hendrik van de Hulst előrejelezte azt a 21 cm hullámhosszú mikrohullámú sugárzást, amely a csillagközi hidrogén sugárzásából származik; 1951-ben lehetett először észlelni. Ez a sugárzás elősegítette galaxisunk részletesebb tanulmányozását.
Az 1990-es évek elején a Hubble-űrtávcső még jobb megfigyeléseket tett lehetővé. Többek között az is bebizonyosodott, hogy a hiányzó sötét anyag a galaxisunkban nem állhat csak halvány és apró csillagokból. Az is tudott már, hogy a látható világegyetemben több száz milliárd galaxis van.
A galaxisok osztályozása
A galaxisok Hubble-féle osztályozása
 
 
A galaxisok Hubble-féle osztályozása. Jobbra fent a közönséges spirálisok, lent a küllős spirálisok, balra az elliptikusok láthatók
Edwin Hubble ismerte fel azt a tényt, hogy az Univerzumunk nem csak a Tejútból áll, léteznek sokkal távolabb lévő égitestek, extragalaxisok is. 1926-ban vezette be a róla elnevezett osztályozási rendszert, ami alapján a galaxisokat 2 fő osztályba soroljuk: a szabályos galaxisokba, amelyek forgásszimmetrikusak, és sűrű középponti részük van, valamint a szabálytalan galaxisokba.
Spirálgalaxisok (S)
 
A leggyakoribb galaxistípus.[8] Ahogy azt nevük is mutatja, spirális szerkezetűek. A központi, megközelítőleg gömb alakú mag II. populációs csillagokból áll, melynek középpontjában, a galaxisok nagy részében, több millió naptömegű fekete lyuk van.
 
Az NGC 1300 küllős spirálgalaxis
A galaxismagot lapos korong veszi körül, amelyben – hasonlóan a Tejútrendszerhez – spirálkarok helyezkednek el, ezek I. populációs csillagokból állnak, és sok csillagközi anyagot tartalmaznak, bennük jelenleg is zajlik csillagkeletkezés. A csillagközi anyag az össztömegnek csupán néhány százalékát teszi ki, és a galaxis fősíkja mentén erősen koncentrált. A csillagokhoz hasonlóan a spirálkarok is keringenek a központ körül, de nem állandó szögsebességgel.
A galaxis legkülső vidéke a gömb alakú halo, ennek sugara megközelítőleg a spirálkarokéval egyezik meg, és öreg, II. populációs csillagokból, valamint gömbhalmazokból áll. A magtól a periféria felé folyamatosan ritkul.
A spirálgalaxisok egyharmad része közönséges spirálgalaxis, kétharmaduk pedig úgynevezett küllős spirálgalaxis (jelölésük: SB). Mindkét típus esetében három alosztályt (a, b, c) különböztetnek meg, a galaxismag viszonylagos fejlettsége alapján (a: fejlett mag, c: viszonylag halvány mag). A küllős spirálgalaxisok három alosztályát (SBa, SBb, SBc)G. Vaucouleurs csillagász javasolta, ennek ellenére a Hubble féle osztályozásban a „d” altípust is alkalmazzák. Ez a rendszerezés azonban nem utal feltétlenül a galaxisok fejlődési stádiumára, amire nagy hatással vannak a galaxisütközések. Spirális galaxis a Vadászebek csillagképben található Messier 51 és a Nagy Medve csillagképbentalálható Messier 101 jelű Messier-objektumok. Mindkét objektum esetében merőlegesen látunk rá a galaxis korongjára.
 
 
A Messier 110 elliptikus galaxis, az Androméda-köd egyik kísérője
Elliptikus galaxisok (E)
Az elliptikus galaxisokat lapultság szerint csoportosítjuk az E0-E7 osztályokba. A lapultságot úgy számítjuk ki, hogy k=10(a-b)/a (egész számra kerekítve), ahol a illetve a b azellipszoid nagy- illetve kistengelye. Az elliptikus galaxisok előtt jelölt még egy átmeneti típus is, amely csak magból és spirális szerkezet nélküli korongból áll, ezek a lentikuláris galaxisok.Kozmikus környezetünkben ezek a leggyakoribbak. Átlagosan 4-3500 milliárd naptömegnyi anyagot tartalmaznak. Csillagközi anyag nagyon kevés van bennük, ezértcsillagkeletkezés sem zajlik bennük, következésképpen a nyílthalmazok is hiányoznak ezekből a galaxisokból. Csillagaik öregek, a II. populációba tartoznak. Ezen tulajdonságaik miatt hasonlítanak a gömbhalmazokra, csak sokkal nagyobbak, bár valószínűleg átmenet van a két égitesttípus között.
Lentikuláris galaxisok (S0)
Szerkezetüket tekintve átmenetet képeznek a spirálgalaxisok és az elliptikus galaxisok között. Korongjukban nincsenek spirálkarok, magjuk szokatlanul nagy méretű. Általában kevesebb csillagközi anyagot tartalmaznak, mint a spirálgalaxisok, csillagtartalmuk az elliptikus galaxisokhoz áll közelebb, napjainkban már nem zajlik bennük csillagkeletkezés.
Törpegalaxisok (DE)
Többnyire elliptikusak, tömegük épphogy eléri az egymillió naptömeget.
Szabálytalan (irreguláris) galaxisok (IR)
 
Olyan galaxisok, amelyeknél központi mag és szimmetriatengely sem figyelhető meg. Semmilyen lényeges jellegzetességet nem mutatnak, és a legkülönfélébb alakúak lehetnek. Tömegük 0,7-100 milliárd naptömeg közötti, előfordulásuk ritka (3%). Az ilyen galaxisokat alkotó csillagok általában I. populációsak, vagyis sok csillagközi (intersztelláris) anyagot tartalmaznak. Jellegzetes képviselőik a szabad szemmel is látható, de hazánkból nem megfigyelhető Magellán-felhők. A szabálytalan extragalaxisokban igen nagy mennyiségű intersztelláris anyag található; a Nagy Magellán-felhő tömegének például több mint felét gáz- és porfelhők teszik ki. Az Univerzum korábbi korszakában a szabálytalan galaxisok aránya lényegesen nagyobb volt, egy, 6 a milliárd fényévre lévő galaxisokról készült felmérésben számarányuk 52% volt (ellentétben a közeli galaxisok közötti, a vizsgálat szerint 10%-os arányukkal). Ezen galaxisok később ütközések során, melyek 4 milliárd évvel ezelőtt befejeződtek, más, szabályos galaxisok keletkeztek.[10]A Messier 82 szabálytalan galaxis [9]
A galaxisok egyéb osztályozási rendszerei
de Vaucouleurs-féle kétdimenziós osztályozás (1959)
Lényegében a Hubble-féle osztályozási rendszer továbbfejlesztése. Allan Sandage és de Vaucouleurs felosztották az S0-típusú galaxisokat: S0-, S0° és S0+ alosztályokat vezettek be az intersztelláris por és gáz mennyisége alapján. Az osztályozásban itt a normál spirálgalaxisok SA jelölést kaptak, illetve definiáltak SAB osztályokat is.
Van der Bergh-féle osztályozási rendszer (1960–1966)
A fájlhoz képjegyzet tartozik
 
A Messier 51 spirálgalaxis (az Örvény-köd) aVadászebek csillagképben. Lapjáról látunk rá, az egyik spirálkar végén látható legnagyobb kísérőgalaxisa az NGC 5195 törpegalaxis
 
 
Az Abell S0740 galaxishalmaz központi vidéke, azESO 325-G004 óriás elliptikus cD galaxissal
Lényegében a luminozitási osztályokkal bővített Hubble-séma. Ez a séma tartalmazza az elliptikus galaxisok alosztályait is: (zárójelben a szokásos angol elnevezés)
dE galaxis: (dwarf compact galaxy): Tömege 107 – 109 naptömeg közötti, átmérője tipikusan 10 ezer fényév.
dSph galaxis: (dwarf spheroidal galaxy): Törpe szferoidális galaxis, extrém alacsony luminozitású és fényességű elliptikus törpegalaxis. Átmérője tipikusan 1000 fényév körüli.
ge galaxis: (giant elliptical galaxy – óriás elliptikus galaxis)
ce galaxis: (compact elliptical galaxy – kompakt elliptikus galaxis)
D galaxis: többségük elliptikus rádiógalaxis
cD galaxis: nagy felszíni fényességű elliptikus galaxisok, általában a galaxishalmazok központi objektumai. Középpontjuk csillaghalmazokban gazdag, legtöbbször rádióforrás. Tömegük 1013 – 1014 naptömeg közötti, átmérőjük 1-3 millió fényév. Klasszikus példájuk az NGC 6616.
Yerkes-Morgan-féle osztályozás (1957)
Morgan olyan osztályozást javasolt, amely a morfológiai tulajdonságok mellett a galaxisok színképét is figyelembe veszi. Ennek megfelelően a Hubble-féle rendszerben használatos jelöléseket kiegészítette; a galaxisok fő szimmetriasíkjának a látóvonallal bezárt szögét 1-7-ig terjedő számokkal jelzi, ahol 1 a látóvonalra merőleges szimmetriasíkot jelent.
a vagy af: főként elsőpopulációjú csillagokból álló galaxis
D: spirális vagy elliptikus, szerkezet nélküli forgásszimmetrikus galaxis
Ep: elliptikus galaxis abszorpciós foltokkal
gk vagy g: a II. populációs csillagok fordulnak elő gyakrabban a galaxisban
L: feltűnően kis fényességű galaxis
N: kicsi, de igen fényes maggal rendelkező galaxis
Különleges galaxisok
A galaxisoknak vannak bizonyos jellegzetességei, amelyeket nem tartalmaznak a klasszikus osztályozási rendszerek.
Aktív galaxisok
A szokatlanul erős elektromágneses sugárzással rendelkező galaxisokat nevezzük aktív galaxisoknak, magjukat aktív galaxismagnak (AGN, Active Galactic Nucleus). Középpontjuk sugárzása változó; elsősorban nem csillagoktól ered. A középponti korongjukra való rálátás alapján rendszerezzük őket.[11]
Blazárok
A blazárok nevüket az elsőként felfedezett ilyen objektumról (BL Lacertae, más néven Lacertid) kapták. Két fő típusuk a BL Lac objektumok és a heves optikai változásokat mutató kvazárok. Színképükben – ellentétben a kvazárokéval – nem figyelhetők meg emissziós vonalak, és a kvazárokkal szemben százszor halványabbak a Seyfert-galaxisoknál.
Kvazárok
Rendkívül kis méretű, optikailag is nagy luminozitású, erős rádióforrások. A kvazárokat 1963-ban fedezte fel Allan Sandage. Nevük a „csillagszerű rádióforrás” angol rövidítéséből („quasi stellar”) ered. Ennek ellenére csak kevés kvazár bocsát ki rádiósugárzást, ugyanakkor viszont erős röntgen- és infravörös-források. Az optikai tartományban általában csillagszerű pontként figyelhetők meg (innen ered az elnevezés).
Seyfert-galaxisok
 
 
A Circinus-galaxis, Seyfert-galaxis
Az első ilyen objektumokat Carl Keenan Seyfert fedezte fel 1943-ban a Mount Wilson Obszervatóriumban. Legfőbb jellemzőjük, hogy egészen kis méretű, de rendkívül fényes maggal rendelkeznek. Energiatermelésük 1044 – 1046 erg/s közötti. Míg a normális csillagrendszerek színképében legfeljebb néhány emissziós vonal található, és azok is aránylag keskenyek, addig a Seyfert-galaxisok színképe rendkívül sok emissziós vonalat tartalmaz, amiről kimutatható, hogy igen magas hőmérsékleten és erősen turbulensközegben jöttek létre. Szokatlan színképükön kívül még egész sor különös jellemzőjük van. Egyes Seyfert-galaxisok fényessége néhány hónap alatt jelentősen változik, ami arra utal, hogy sugárzásuk néhány fényhónap átmérőjű részükből ered. A kisugárzott energia főként az infravörös tartományba esik. Sok ilyen objektum százszor erősebben sugároz a színkép vörösön túli részében, mint a látható tartományban. A Seyfert-galaxisok valójában átmenetet képeznek a normál galaxisok és a kvazárok között. A Seyfert-galaxisok magját spirálkarok veszik körül, ezért szerkezetük a normál galaxisokéhoz hasonló. Színképük és sugárzásuk miatt viszont a kvazárokhoz hasonlítanak. A megfigyelhető világegyetem galaxisainak 1%-a ebbe a típusba tartozik.
Rádiógalaxisok
 
 
A Messier 87 elliptikus rádiógalaxis és a magjából kiinduló relativisztikus jet
 
Olyan galaxisok, amelyek rádiófluxusa nagyságrendekkel erősebb annál, mint ami az optikai fényességük alapján várható, figyelembe véve az úgynevezett rádióindexet, azaz az elektromágneses hullámok formájában leadott energiájának nagy részét a rádióhullámok tartományában sugározza ki. A rádiógalaxisok döntő része fényes elliptikus galaxis, −12m < Mpg < −20m közé eső abszolút magnitúdóval.
A rádiógalaxisokból gyakran olyan gáznyúlványok (relativisztikus jetek) indulnak ki két, egymással ellentétes irányba, amelyek különálló csomókra bonthatók fel. A jetekben gyors változások is vannak, egészen a rádióobjektum mélyéig benyúlva. Egyes feltételezések szerint az Univerzum történetének egy korai korszakában, a kvazár-korszakbana rádiógalaxisokból kinyúló jetek alapvető szerepet játszottak a galaxisok közötti gáz összecsomósításában, így a kisebb galaxisok létrejöttét katalizálták.[12]
Az aktív galaxismagok létezésére utaló tény, hogy ezekben a szupermasszív fekete lyuk folyamatosan további anyagot nyel el. Ha megszűnik ez az „utánpótlás”, akkor a továbbiakban már csak a fekete lyuk van jelen, ezért a galaxis megszűnik aktív lenni.
A csillagászok feltételezik, hogy az aktív galaxisok különböző osztályai csak látszólagosak, elsősorban az aktív magjukra való rálátás szerint csoportosíthatóak az egyik vagy másik osztályba. Ha a látóirányunk merőleges az akkréciós korong síkjára, vagyis egybeesik az anyagkilövellések irányával, akkor blazárt figyelünk meg. Ha viszont éppen a perem felől látunk rá a galaxisra, akkor rádiógalaxisnak nevezzük.
Gyűrűs galaxisok
 
Hoag galaxisa, gyűrűs galaxis
Fő ismertetőjelük a korong kerületén lévő, fényes, gyűrűs szerkezet, melynek közepén van a galaxis magja. Az ilyen objektumok a valószínűleg a galaxisok közötti kölcsönhatások során, az árapály-erők hatására jönnek létre. Amikor egy kisebb galaxis nagy sebességgel átzuhan egy spirálgalaxison a korong síkjára merőlegesen, a gravitációs kölcsönhatás csillagkeletkezési hullámot indít el a korongban, hasonlóan egy pocsolya felszínén terjedő hullámokhoz, amikor kavicsot dobunk bele. Az Androméda-galaxis infravörös képén is látszanak gyűrűs szerkezetek, így elképzelhető, hogy részt vett hasonló kölcsönhatásban.
Egyéb különleges galaxisok
Kék kompakt törpegalaxisok (BCD-galaxisok)
Óriás diffúz galaxisok (cD galaxisok)
dE galaxisok: törpe elliptikusok vagy törpe szferoidikus galaxisok
LSB galaxisok: kis felületi fényességű galaxisok: általában törpegalaxisok, tömegük nagy része (95%-a) sötét anyag.
Sötét galaxisok: Csak sötét anyagot tartalmazó galaxisok.
Polárgyűrű-galaxisok
Csillagvihar-galaxisok
TDG-galaxisok (tidal dwarf galaxies)
A galaxisok tulajdonságai
A galaxisok keletkezése és fejlődése
 
 
A Hubble űrtávcső hosszú expozíciós idővel készült képe igen távoli galaxisokról (Hubble Ultra Deep Field, azaz Hubble nagyon mély látómező)
 
 
Spirális- és elliptikus galaxisok az univerzumfejlődésének különböző időszakaiban
Az univerzum első galaxisai sötét anyagból, valamint abból az ősi, főleg hidrogénből és héliumból álló gázból keletkeztek, ami az ősrobbanás után betöltötte az univerzumot. Azokon a helyeken, ahol a sötét anyag sűrűsége nagy volt, a gáz és a sötét anyag saját gravitációjának engedelmeskedve húzódott össze. A galaxisok összehúzódásának sebessége a sötét anyag létezésének egyik bizonyítéka: nélküle a sokkal kisebb tömegű gázból sokkal lassabban, akár 100 milliárd évet is elérő idő alatt keletkeztek volna az első galaxisok, így viszont körülbelül egymilliárd év is elég volt meglepően nagy, a Tejútrendszerünkével összevethető tömegű galaxisok kialakulására.[13] A galaxisok összeállására két, egymásnak ellentmondó elmélet létezik:
A „felülről lefelé” elmélet szerint a csillagközi, főleg hidrogénből és héliumból álló gáz először igen nagy, a mai galaxisokéval összemérhető tömegű felhőkké állt össze saját gravitációjának köszönhetően, majd ezekben a felhőkben keletkeztek az első (III. populációs) csillagok, melyek megjelenése után már igazi galaxisról beszélhetünk. Az elmélet mellett szóló kísérleti bizonyítékok közül a legfontosabbak a fiatal Univerzumban talált nagyméretű galaxisok, melyeknek egyszerűen nem volt idejük „végigmenni” a hierarchikus skálán (azaz nem volt idő a törpegalaxisokból kicsi, majd közepes galaxisok összeállására pár száz millió év alatt). 2009-ben a japán Subaru távcsővel fedeztek fel egy igen nagy méretű (mintegy 55 ezer fényév átmérőjű, ez Tejútrendszerünk átmérőjének a fele) gázfelhőt, mely az ősrobbanás után 800 millió évvel létezett, és hasonlít a feltételezett ősi gázfelhőkhöz.[14]
A másik, „alulról felfelé” elmélet szerint az ősi gáz először törpegalaxis méretű felhőkké állt össze, amelyekben kigyúltak az első csillagok, majd ezek a törpegalaxisok egymással folyamatosan ütközve álltak össze egyre nagyobb galaxisokká. A legelső galaxisokat napjaink legnagyobb távcsöveivel sem tudjuk megfigyelni, de a Hubble űrtávcső által készített képek szerint a fiatal Univerzumban nagyon sok apró, de az ütközésektől és a kölcsönhatástól eltorzult formájú galaxist látni, amely az utóbbi elméletet látszik alátámasztani.[15]
Az első galaxisok létrehozatalában nagyon fontos szerepet játszottak a fiatal világegyetemben (az ősrobbanás utáni 1 milliárd éven belül) már létező szupermasszív fekete lyukak, melyek, maguk köré anyagot gyűjtve létrehozták az első galaxisok kezdeményeit. Napjainkban ezen központi fekete lyukak tömege arányos a galaxisok központi dudorának tömegével, a korai univerzumban viszont a fekete lyukak a galaxismagok tömegének lényegesen nagyobb részét tették ki, azaz nem a galaxisok központi régiói hizlalták a fekete lyukakat a mai méretükre, hanem ellenkezőleg, a fekete lukak gyűjtötték maguk köré a ezeket.[16][17]
Az ősi anyagból eredetileg sok csillagközi gázt és port tartalmazó szabálytalan és spirálgalaxisok keletkeznek, melyekben a csillagközi anyag csillagokká alakul. Az intenzív csillagkeletkezést mutató galaxisokban sok a fiatal, kék csillag, így színük is kékesebb. Bár a folyamatok részleteit ma még nem ismerjük, de az utóbbi időben felfedeztek vörös spirálgalaxisokat, melyekben a csillagkeletkezés már jórészt leállt. A csillagkeletkezés üteme függ a galaxisok környezetétől, a galaxishalmazok központi vidékein ezek a folyamatok már jórészt lezajlottak, a magányos csillagvárosokban még napjainkban is tarthatnak.[18]
A galaxisok fejlődésében az ütközések ezen túl is alapvető fontosságúak, ugyanis a bennük lévő gázanyag összenyomásával felgyorsítják a csillagkeletkezést. Az ütközés végeztével, mely néhány milliárd évig is eltarthat, általában elliptikus galaxis keletkezik, melyben a látható anyag nagy része csillagok formájában van jelen, a gáz és por mennyisége elhanyagolható.
A galaxisok színképe
 
A világegyetem tágulása a galaxisok egymástól való távolodásában mutatkozik meg, a galaxisok színképvonalai vöröseltolódást mutatnak. Az eltolódás mértéke annál nagyobb, minél kisebb a galaxisok látszólagos átmérője, illetve a látszólagos fényessége, vagyis minél nagyobb a távolságuk. Ezt az összefüggést írja le a Hubble-törvény.A galaxisok spektruma az őket alkotó fényesebb csillagok színképének a keveréke. A kontinuumon egyaránt megfigyelhetőek abszorpciós és emissziós vonalak. A spirálgalaxisokban a H II régiók és ionizált hidrogénfelhők vonalai mutatkoznak. Magjukban igen széles emissziós vonalak találhatóak, ami a csillagközi gáz nagy sebességére (~1000 km/s) utal. A spirálkarokban az I. populáció fiatal, forró, kék csillagai figyelhetők meg. A fénylő csillagközi gázfelhőkkel együtt ezek teszik megfigyelhetővé a spirális szerkezetet. A színkép összességében az A – F-ig terjedő színképosztályoknak felel meg. Az elliptikus galaxisok és a spirális galaxisok magja II. populációba tartozó csillagokból áll. Főként fényes vörös óriások figyelhetők meg, amelyek együttesen a K, L, M színképosztályt képviselik. A csillagösszetételnek megfelelően az elliptikus galaxisok inkább vörösek, a spirálisok pedig kékesek. A spirális rendszerekben a csillagközi gáz és por néhány száz parszek vastagságú korong formájában a fősíkba tömörül.
 
 
Tipikus galaxis forgási görbéje: az A görbe jelöli az előrejelzett sebességet, eszerint a galaxisok külső csillagai nagyon lassan keringenek a középpont körül. A B görbe jelöli a megfigyelt értéket.
A galaxisok forgása
A Tejútrendszerhez hasonlóan más galaxisok is forognak, amit a Doppler-effektus segítségével vizsgálhatunk. Ha egy galaxist éléről látunk, akkor az egyik fele viszonylagosan felénk mozog, a másik fele pedig távolodik tőlünk. Ebben az esetben a forgási sebességek közvetlenül, sőt a centrumtól mért távolság függvényében mérhetők. Az esetek döntő részében azonban nem pontosan oldalról látjuk a galaxisokat. Ilyenkor – hasonlóan a kettőscsillagok egymás körüli keringéséhez – látszólag kisebb sebességeket mérhetünk. Megfigyeléseinknél komoly előny, hogy a galaxisok esetében a rálátás szöge megbecsülhető, és ebből a tényleges sebességek meghatározhatóak. Mindezek ellenére a rotációs sebességek kimérése egyelőre csak néhány, hozzánk közeli galaxis esetén sikerült. A galaxisok csillagainak keringési sebessége, illetve ennek eloszlása jelentősen eltér a tömeg-eloszlásuk alapján előrejelzett értéktől, ez a sötét anyag megléte melletti egyik fő érv. Az eltérést néhány csillagász azonban nem a sötét anyag hatásával, hanem a vitatott MOND (Modified Newtonian Dynamics, módosított newtoni dinamika) elmélettel magyarázzák, mely eredményei nagyon jól közelítik a mért forgási sebességeket.[19]
A galaxis magjához közeli anyag keringési sebessége viszont lehetőséget nyújt a mag tömegének megbecslésére, ez volt az egyik első bizonyíték arra, hogy egyes galaxisok magjában szupermasszív fekete lyuk van.
Különleges tulajdonságok és jelenségek
Csillagvihar-galaxisok
 
Olyan galaxisok, melyekben az átlagosnál nagyságrendekkel több csillag keletkezik. Tejútrendszerünkben átlagosan évente három naptömegnyi csillag keletkezik, a csillagvihar-galaxisokban ez az érték akár tízszer ekkora is lehet. A robbanásszerű csillagkeletkezést általában a gázban gazdag galaxisok (elsősorban szabálytalan és spirálgalaxisok) gázanyagának összenyomódása váltja ki, ennek leggyakoribb oka két galaxis ütközése. Az intenzív csillagkeletkezés általában nem terjed ki a galaxis egészére, leggyakrabban a galaxismag környékén, vagy ütköző galaxisoknál a két galaxis találkozásánál zajlik.
 
A Csáp-galaxisok (NGC 4038-NGC 4039), két ütköző csillagvihar-galaxis. A galaxisok középpontjában viharos csillagkeletkezés zajlik. AHubble űrtávcső felvétele, a látható fénytartományában
A keletkező csillagok egy részének élettartama a nagy tömeg miatt meglehetősen rövid, mindössze néhány millió év, az ilyen csillagok szupernóvaként megsemmisülve tovább fűtik a csillagközi gázt, és újabb lökéshullámokat indítanak el. A folyamat végén a gázanyag teljes egészében vagy csillagokká alakul, vagy a szupernóvák lökéshullámai (vagy a galaxis közepében lévő szupermasszív fekete lyuk által kifújt gázsugár) kilökik a galaxisból. A folyamat végeredménye egy csillagközi gázban szegény elliptikus galaxis lesz.
Ütköző és kölcsönható galaxisok
 
 
Az NGC 4676, az Egér-galaxisok a Coma Berenices-ben: két ütköző spirálgalaxis, melyeket eltorzított az árapály-hatás. Az egér „farka” az egyik galaxis nagyon megnyúlt spirálkarja, árapály-csóva
 
 
Az Arp 148 kölcsönható galaxispár (Mayall objektuma)
A galaxishalmazokon belül a galaxisok viszonylag közel vannak egymáshoz, és eltérő sebességük és mozgásirányuk miatt összeütközhetnek egymással. Egy-egy ilyen ütközés több százmillió évig is eltarthat, a végén a galaxisok általában egyesülnek („összekeverednek egymással”), új, nagyobb galaxist létrehozva. Természetesen az ütközések lefolyásában döntő szerepet játszik a galaxisok egymáshoz viszonyított tömege, a nagyobb galaxisok a törpegalaxisokat lényegében elnyelik. Az ütközés közben a galaxisok egymás gravitációs hatása miatt megváltoztatják alakjukat: a másikhoz legközelebb eső csillagokra mindkét galaxisban sokkal korábban elkezd hatni az árapályerő, emiatt sokkal hamarabb megkezdik zuhanásukat a másik galaxis felé, mint a túloldalon lévő csillagok. Emiatt az ütközés irányában mindkét galaxis megnyúlik, ez különösen a spirálgalaxisok spirálkarjainál feltűnő, ez az árapálycsóva.
A galaxisokban lévő csillagközi gáz másképpen reagál a kölcsönhatásra: a gravitáció, de leginkább a másik galaxis gázanyagával történő kölcsönhatás miatt a gázban lökéshullámok keletkeznek, ami, az ideiglenesen megnövekvő sűrűség miatt, gyors csillagkeletkezést eredményez. Az ilyen területeken nagyon sok fiatal, általában nagyon fényes és nagy tömegű csillag keletkezik, amelyek általában igen rövid idő, gyakran csak néhány millió év után, szupernóvaként fejezik be pályafutásukat, ezért kölcsönható galaxisokban a szupernóvák is meglehetősen gyakoriak.
A galaxisok középpontjában lévő szupermasszív fekete lyukak a galaxisok ütközése után az új galaxis középpontjában egymás körül keringenek, eközben részben gravitációs hullámok kibocsátásával, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, majd egyesülnek. Az egyesülés előtt nagyon sok csillagot és gázanyagot nyelnek el, az elnyelődés alatt álló anyag akkréciós korongba rendeződve igen magas hőmérsékletre hevül, és erős elektromágneses sugárzást bocsát ki, valamint középpontjából relativisztikus jet indul ki. Az ilyen maggal rendelkező galaxisok a különféle aktív galaxisok, kvazárok és blazárok.
Ha nagyobb galaxis útjába törpegalaxisok kerülnek (a törpegalaxisok nagy száma miatt ez meglehetősen gyakori, a Tejútrendszer körül is több törpegalaxis kering), akkor a nagyobb galaxis árapály-hatása (gravitációja) a törpéket az árapályhatás miatt egyre jobban megnyújtja, és csillagaik a nagyobb galaxis tömegközéppontja körül kezdenek el keringeni, megközelítőleg azonos pályán, de egymás mögött. A csillagoknak eme halmaza egyre jobban elnyúlik, majd elkeveredik a nagyobb galaxis többi csillaga között. Tejútrendszerünk csillagainak egyre nagyobb hányadának ismerjük mozgási paramétereit, és ezen adatok alapján több olyan csillagáramlatot sikerült kimutatni, amely bizonyíthatóan régebben elnyelt törpegalaxisok csillagait tartalmazza.[20]
Mivel a csillagok mindegyike megőrzi annak a csillagközi gázfelhőnek az anyagösszetételét, amelyben kialakult (a magfúzióban résztvevő izotópok, elsősorban a hidrogén és a hélium kivételével), ezért a csillagok légkörében lévő nehezebb kémiai elemek izotópjainak egymáshoz viszonyított arányai árulkodnak születési körülményeikről. Tejútrendszerünk sok csillagának izotópösszetétele jelentősen eltér a többség hasonló paramétereitől, ez alapján bizonyítható, hogy egyes csillagok más galaxisokban alakultak ki. Az egyik legismertebb ilyen csillag az Arcturus, az Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb csillaga, mely az NGC 5466 gömbhalmazból kiinduló csillagáramlat tagja.[21][22]
Ismertebb kölcsönható galaxiscsoportok
Stephan kvintettje: a tagok radiális diszperziója 5600–6700 km/s körüli. A rendszer átmérője 80 kpc, távolsága tőlünk 60 Mpc.
Seyfert szextettje (NGC 6027): kölcsönható galaxisok csoportja a Serpens (Kígyó) csillagképben. A csoportot alkotó hat galaxis közül 3 spirális, 3 pedig elliptikus típusú.
Maffei-galaxisok
Wilson kettősrendszer a Pisces (Halak) csillagképben. A galaxisok egy-egy jól fejlett spirálkarja ellentétes irányba mutat. Radiális sebességük 7020 km/s ill. 6780 km/s. A rendszer teljes hossza 500 ezer fényév (!), távolsága 70 Mpc.
IC 3481, (Anonymus), IC 3483 kölcsönható hármas rendszer. Rejtélyes módon az IC 3483 radiális sebessége csak 108 km/s, míg a másik két galaxisé 7300 km/s.
A galaxisok térbeli eloszlása
Csak nagyon kevés galaxis létezik külön-külön, egymagában. A közöttük levő űr nagyjából "üres", kivéve a csillagközi porból alkotott felhőket. A körülbelül 50 galaxisból álló struktúrát galaxiscsoportnak; a nagyobb, több ezer galaxist (több megaparszek távolságban szétszórva) tartalmazó struktúrát galaxishalmaznak hívjuk. A szuperhalmazok több tízezer galaxist tartalmaznak.
Tejútrendszerünk is egy ilyen csoportosulás, a Lokális Galaxiscsoport tagja, amelyhez két nagy spirálgalaxis: a Tejútrendszer és az Androméda-köd, valamint még legalább 20 kisebb törpegalaxis tartozik. Ennek a csoportosulásnak az átmérője mintegy 10 millió fényév körüli. A kisebb galaxisok közé tartoznak a Magellán-felhők is, amelyek a szabálytalan típusba sorolhatóak. A Lokális Galaxiscsoportnak nem minden tagját látjuk. Vannak olyan galaxisok, amelyeket a Tejútrendszer gáz- és porfelhői eltakarnak előlünk. Az 1970-es évek elején Maffei olasz csillagász az infravörös és rádiósugárzásuk alapján több ilyen galaxist is kimutatott, ezeket ma Maffei-galaxisoknak nevezzük.
A legismertebb galaxisok
 
 
A Messier 64, a Feketeszem-galaxis. A galaxis felénk eső oldalán a spirálkarokban lévő sötétcsillagközi por eltakarja magukat a spirálkarokat és a galaxismag egy részét
Androméda-galaxis (Messier 31, NGC 224)
Csáp-galaxisok: az NGC 4038 és az NGC 4039 kölcsönható galaxisok. Szoros kettős rendszer, egy-egy, ellentétes irányba mutató spirálkarral. Színképében erős emissziós (kibocsátási) vonalak találhatók. Távolsága 45 Mpc.
Barnard-galaxis (NGC 6822)
Cartwheel-galaxis (A0035 jelölésű) pekuliáris galaxis
Feketeszem-galaxis (Messier 64, NGC 4826) a Coma Berenices (Bereniké haja) csillagképben
Gyűrű-galaxis
Seashell-galaxis: kisméretű galaxis, gravitációs kölcsönhatásban az NGC 5292 nagy tömegű galaxissal
Sombrero-galaxis ( Messier 104; NGC 4594 ) spirálgalaxis a Virgo (Szűz) csillagképben
Sunflower-galaxis (Messier 63; NGC 5055 ) spirálgalaxis a Canes Venatici (Vadászebek) csillagképben
 
 
 
 

Galaxisok

A huszadik százas elején komoly vita indult a csillagászatban a halvány, pamacsszerű objektumokról, az úgynevezett "nebulák"-ról vagy ködökről.. Néhány csillagász szerint a nebulák csillaghalmazok voltak saját galaxisunkon belül. Mások hatalmas, távoli csillagcsoportosulásnak vélték őket, melyek akár a Tejútrendszer méreteit is meghaladhatják.

Végül 1924-ben Edwin Hubble amerikai csillagásznak sikerült megmérnie az (akkori nevén) Androméda-köd távolságát. A Földtől való távolságára több mint 2 millió fényévet kapott. Ez volt az első felismert galaxis.

Hubble felfedezése alapjaiban változtatta meg a Világegyetemről alkotott képünket. Az addig ismert hatalmas távolságok, amik a csillagokat választották el egymástól, eltörpültek a galaxisok közötti felfoghatatlan távolságok mellett. Az Univerzum hirtelen sokkal nagyobb helynek bizonyult, mint valaha is gondoltuk.

Az SDSS égtérkép idáig közel 50 millió galaxist talált. Ebben a fejezetben megnézünk néhányat, hogy tanuljunk a galaxisok különböző típusairól.

Az Androméda galaxis
Copyright NOAO/AURA/NSF
(https://www.noao.edu/image_gallery/)

Galaxisok osztályozása

Képzeljük el, hogy csillagászok vagyunk, nem sokkal Edwin Hubble megdöbbentő felfedezése után. Most, hogy tudjuk, a "ködök" valójában a mienkhez hasonló másik galaxisok, valamilyen módszer szerint osztályozni, klasszifikálni szeretnénk őket.Az első ember, aki osztályozta a galaxisokat Edwin Hubble volt. Olyan képeket nézett, amiket te is látsz most, habár az ő képei nem voltak éppen annyira tiszták, mint a tieid!

Hubble sok olyan típusú galaxist látott, mint amiket te láttál. A következő pár oldalon tanulni fogsz egy kicsit azokról a galaxis típusokról, amiket Hubble és te is láttál. Azután hallani fogsz a Hubble által kidolgozott az osztályozási rendszerről, amit a csillagászok a mai napig használnak.

Spirális Galaxisok

A galaxis legáltalánosabb típusát "spirális galaxis"-nak nevezzük. Nem meglepő módon a spirális galaxisok spirális formájúak, hosszú karokkal, a melyek egy középen lévő fényes duzzanat felé hajlanak. De legyél óvatos - ha oldalról nézel egy spirális galaxisra, hibásan azt gondolhatod, hogy kör alakú, és ezért más eljárást kellene találnod, hogy kiderítsd, hogy valóban spirális volt-e.

Ha tisztán látható a spirális alak, a galaxist "szemből látható spirális"-nak (face-on spiral) nevezzük. Ha ehelyett a galaxis oldalról látható, akkor "oldalról látható spirális"-nak (edge-on spiral) nevezzük. Az oldalról látható spirál galaxisok felismerhetőek, mert látni lehet rajtuk a fényes központi duzzanatot. A szemből látható és az oldalról látható galaxisok valójában egyáltalán nem különböznek; csak azért látszanak különbözőnek, mert más szögből nézünk rájuk.

Néhány galaxisnak olyan karjai vannak, amelyek szorosan tekerednek, míg más galaxisoknak nagyon gyengén csavarodó karjaik vannak. A szorosan és lazán csavarodó spirálisok közötti különbség egy valódi különbség a galaxisok között, és használható a spirálisok osztályozására.

Körülbelül 77%-a a megfigyelt galaxisoknak az univerzumban spirális galaxis. A mi galaxisunk, a Tejút is egy tipikus spirális galaxis. A lenti képek három másik jó példát mutatnak.

Három összehasonlítható galaxis: 
egy szemből látható spirális galaxis szorosan csavarodó karokkal (balra), egy szemből látható galaxis nagyon laza karokkal (középen) és egy oldalról látható spirális galaxis (jobbra).

Néhány spirális galaxisban van egy világos vonal, vagy sáv, ami keresztülfut rajtuk. Ezeket "küllős spirális galaxisok"-nak nevezzük. A lenti kép egy küllős spirális galaxist mutat. A küllő nélküli galaxisokat egyszerűen "spirális galaxisok"-nak nevezzük.

NGC 3559, egy küllős spirális galaxis 
A képet Steve Kent bocsájtotta rendelkezésünkre.

A spirális galaxisokat tovább osztályozzuk aszerint, hogy a spirál karjaik milyen szorosan hajlanak. Egy galaxist nagyon szorosan hajló karokkal, mint a fenti listán bal oldalt látható galaxist, "a típusú" galaxisnak nevezünk. Egy "b típusú" galaxisnak lazábban hajló karjai vannak. Egy "c típusú" galaxisnak (mint a fenti, középen látható) nagyon lazán hajló karjai vannak. Mit gondolsz, milyen típusú lenne a jobb oldalon lévő küllős spirális?

A spirális galaxisokban sok gáz és por van, és gyakran olyan területek, ahol új csillagok folyamatosan alakulnak. A spirális galaxis magja elsősorban öreg, vörös csillagokból áll. Nagyon kevés csillagszületés folyik a magban.

A lenti tábla a spirális galaxisok típusaira használt rövidítéseket mutatja.

Galaxis típus

Leírás

Sa

spirális galaxis, "a" típus

Sb

spirális galaxis, "b" típus

Sc

spirálgalaxis, "c" típus

SBa

küllős spirális galaxis, "a" típus

SBb

küllős spirális galaxis, "b" típus

SBc

küllős spirális galaxis, "c" típus

Elliptikus galaxisok

Az elliptikus galaxisokat is az alakjuk alapján nevezték el. Az elliptikus galaxisok széles skálán figyelhetők meg, a kör alakútól (emlékezzünk, a kör is egy ellipszis!) a hosszú, keskeny és szivar alakúakig.

Az elliptikus galaxisokat az E betűvel jelöljük. Egy számot is kapnak 0-tól 7-ig. Egy E0 galaxis kör alakúnak látszik. Egy E7 galaxis nagyon hosszú és vékony. A csillagászoknak pontos matematikai definícióik vannak minden számhoz, de ezek a definíciók túlmutatnak a jelen projekt keretein. Kis gyakorlással megtanulhatod vizuálisan megállapítani, hogy milyen típusú elliptikus galaxist figyelsz meg.

M89 - egy E0 galaxis 
A Digitized Sky Survey felajánlásával 
(https://stdatu.stsci.edu/cgi-bin/dss_form)

M32 - Egy E2 galaxis 
A AURA/NOAO/NSF felajánlásával
(https://www.seds.org/messier/more/c-noao.html)

NGC 4621 - egy E5 galaxis
A Digitized Sky Survey felajánlásával
(https://stdatu.stsci.edu/cgi-bin/dss_form)

 

Az elliptikus galaxisoknak méretben széles skálája van. A legnagyobb elliptikus galaxisoknak egy millió fényévnél is nagyobb átmérőjük lehet. A legkisebb "törpe elliptikus" galaxisok kisebbek, mint a Tejút méretének egy tizede!

Az elliptikus galaxisokban nagyon kevés gáz és por van. Minthogy a csillagok gázokból alakulnak ki, kevés csillagszületés folyik az elliptikus galaxisokban. A csillagjaik legtöbbje öreg és vörös csillag.

 

Lentikuláris Galaxisok

NGC 936, egy SB0 galaxis az SDSS-ből

A lentikuláris galaxisokat néha "kar nélküli spirális galaxisok"-nak nevezik. A lentikuláris galaxisoknak van egy központi magja, de nincsenek spirális karjaik. Ha a központi mag nem igazán fényes, nagyon nehéz megmondani a különbséget a lentikuláris galaxis és egy E0 galaxis között.

Ahogy a spirális galaxisoknak, néhány lentikuláris galaxisban is látható vonal. Ezeket "küllős lentikuláris galaxisok"-nak nevezzük, és SB0-val jelöljük. A normál lentikuláris galaxisokat S0-val jelöljük.

 

Irreguláris galaxisok

UGC 1597, egy irreguláris galaxis az SDSS-ből

A legtöbb galaxis beilleszthető a korábban leírt 3 típus valamelyikébe, de a megfigyelt galaxisok körülbelül 3%-a nagyon különböző.

Ezeknek az úgynevezett "irreguláris galaxisok"-nak nincs sok közös jellemzője. Legtöbbjük galaxis ütközések vagy közeli elhaladások eredménye. Az irreguláris galaxisok egy típusát "csillagontó galaxis"-nak (starburst galaxy) nevezzük. A csillagontó galaxisok fényesen világítanak, hiszen rövid idő alatt sok új csillag születik bennük.

Az irreguláris galaxisokat általában csoportokban vagy halmazokban találjuk, ahol a galaxisok közötti ütközések és közeli elhaladások megszokottak. Néhány irreguláris galaxis esetében a csillagászok egyszerűen nem tudják kitalálni, miért is nézhetnek ki olyan furcsán!

Az irreguláris galaxisokat az Irr betűkkel jelöljük.

 

A Hubble hangvilla

A korai 1900-as években, Edwin Hubble olyan galaxisokat figyelt, amiket te is láttál az előző pár oldalon. Hubble a galaxisokat egy "hangvilla" rendszer szerint csoportosította. Az elliptikus galaxisok alkották a villa nyelét, és a spirál és a csupasz spirál galaxisok alkották a villa fogait. Szóval az osztályozó rendszere valahogy így nézett ki:

Hubble úgy gondolta, hogy a galaxisok a hangvilla bal végéről indultak, amikor fiatalok voltak, és jobbra mozogtak rajta, ahogy öregedtek. Ezért aztán az elliptikus galaxisokat "korai galaxisoknak" és a spirál galaxisokat "késői galaxisoknak" nevezte.

Ma már tudjuk, hogy tévedett ebben az elgondolásban. A spirál galaxisoknak elég nagy forgásuk van, míg az elliptikusoknak nincs. Nincs lehetőség arra, hogy egy elliptikus galaxis spontán elkezdjen forogni, tehát az elliptikus galaxisok nem válhatnak spirális galaxisokká. Annak ellenére, hogy Hubble tévedett a galaxisfejlődésre vonatkozó elméletével, a megtévesztő nevek megmaradtak: ma az elliptikus galaxisokra még mindig korai galaxisokként, a spirálisokra pedig késői galaxisokként hivatkozunk.

Galaxishalmazok

Abell 0957
Kattints ide egy nagyobb képhez

 

A galaxisok nem egyenletesen töltik ki a teret. A gravitáció csoportokba kényszeríti őket. A kisebb galaxis csomókat "csoport"-oknak nevezzük. A mi galaxisunk, a Tejút az úgynevezett Lokális Csoport-hoz tartozik; ez körülbelül 30 ismert galaxist tartalmaz (habár több, még felfedezetlen törpe galaxis lehet a csoportban, tehát a pontos szám nem ismert).

A galaxishalmazok tipikusan több száz vagy akár ezer galaxist tartalmaznak. A jobb oldali kép egy híres halmazt, az Abell 2255-öt mutatja. A halmazt George Abell, egy amerikai csillagász után nevezték el, aki 1958-ban megjelentetett egy galaxishalmaz katalógust.

Galaxisok ütközése

Sok galaxis tagja csoportoknak vagy halmazoknak. Mivel a csoportok és halmazok olyan sok galaxist tartalmaznak viszonylag közel egymáshoz, nem lehet meglepő, hogy a galaxisok néha ütköznek egymással. Valójában a Tejút Galaxis jelenleg ütközik a Sagittarius (Nyilas) törpe galaxissal (nézd meg az SDSS első felfedezésekettovábbi információért). Habár a galaxis ütközések "mindennaposak", a csillagok minden galaxisban olyan távol vannak egymástól, hogy a csillagok közötti ütközések nagyon ritkák.

Még akkor is, ha a galaxisok valójában nem ütköznek, egymásra mégis hatással lehetnek. Amikor két galaxis közel halad el egymás mellett, a gravitációs erő, amivel egymásra hatással vannak, mindkét galaxist ki tudja hajlítani az alakjából. Mind az ütközésekre, mind pedig a közeli elhaladásokra "kölcsönhatások"-ként utalhatunk.

Jobbra két kölcsönható galaxist láthatsz. Láthatod, hogy a köztük ható gravitációs kölcsönhatás hatására eltorzulnak. El tudod képzelni, hogy nézhettek ki, mielőtt kölcsönhatásba kerültek?

Amikor két galaxis kölcsönhatásba kerül, mindkét galaxis belsejében gáz felhők nyomódhatnak össze. A felhők összenyomódása odáig vezethet, hogy összeomlanak a saját gravitációjuk hatására, és csillagokká alakulnak. Ez a folyamat a kölcsönható galaxisokban csillagkeletkezési robbanáshoz vezethet, csillagok új generációját hagyva a galaxisban, ahol a normális csillagkeletkezés régóta megállt.

A galaxis ütközések száz millió évekig tartanak, szóval nem láthatjuk bekövetkezni őket. Ehelyett számítógépes szimulációkat használunk, hogy meglássuk mi történne, ha két galaxis bizonyos módon ütközne.

Más módszerek galaxisok osztályozására

Egy nagyon kék spirális galaxis az SDSS-ből

Amikor több millió galaxist nézel, ahogy azt az SDSS teszi, nem osztályozhatod mindegyiket úgy, hogy ránézel, és elhelyezed a Hubble hangvillán. Ha 30 másodpercig tart megtalálni és osztályozni egy galaxist a Hubble hangvillán, majdnem 50 évig tartana minden galaxist osztályozni az SDSS DR1-ben! Hogy minden galaxist osztályozni tudjanak, a csillagászoknak gyorsabb módszerre van szükségük!

Szerencsére a galaxisok más tulajdonságait is használhatjuk az osztályozásukra. A csillagászok régóta tudták, hogy a galaxis típus és szín kapcsolatban áll egymással. A spirális galaxisokban több csillagkeletkezési terület van, és fiatalabb, kékesebb csillagok. Az elliptikus galaxisokban inkább öregebb, vörös csillagok vannak.

SDSS csillagászok egy csapata megvizsgálta sok galaxis színét, színképét, és látható fényképét, hogy meghatározzák, milyen kapcsolatban vannak egymással a színek és a galaxis típusok az SDSS adatokban. A kutatók azt találták, hogy a galaxisok akkor estek a legtisztább csoportokba, amikor az ultraibolya (u) és a vörös (r) szűrők között lévő különségek alapján vizsgálták őket. Kimondottan a kutatók azt találták, hogy a legtöbb korai galaxisnak (elliptikus S0 és Sa) 2.22-nél nagyobb u-r értéke volt, és hogy a legtöbb késői galaxisnak (Sb, Sc és Irreguláris) 2.22-nél kisebb u-r értéke volt.

A színek alapján történő galaxis osztályozás módszere nem tökéletes. Van pár szokatlanul vörös spirális galaxis, és pár szokatlanul kék elliptikus galaxis. Mégis, a módszer elég jól működik ahhoz, hogy nagy számú galaxis tulajdonságát elég könnyen tudjuk vizsgálni.

Konklúzió

Modern csillagászok pontosították Hubble osztályozási tervezetét, hogy több információt tartalmazzon a galaxisokról. Mindamellett a modern osztályozási rendszer még mindig a Hubble hangvillán alapul.

Most, hogy már tudod, hogyan kell galaxisokat osztályozni, készen állsz arra, hogy többet tudj meg arról, milyenek is a galaxisok. Lentebb találsz pár ötletet a galaxisok további vizsgálatához az SDSS adatokban. Válassz ki egyet, majd keress az SDSS adataiban, hogy megválaszold a kérdést. A Navigátor és az SQL Kereső eszközsegíteni fog a galaxisok megtalálásában; nézd meg a Adatok keresése bevezetőt, hogy megtudd, hogyan használd az SQL Kereső eszközt.

forrás:skyserver.sdss.org/dr5/hu/proj/basic/galaxies/conclusion.asp

Vissza